L-zene

A hang ereje

Ez a kaland, amibe velünk együtt belevágtatok, abban fog segíteni, hogy ez egyszer ne kelljen öntudatlanul megint végigjárnotok a szokásos életciklusotokat. Most nem ezért vagytok itt, most van más lehetőségetek is. De ehhez rétegről-rétegre fel kell lazítanunk az energetikátokat ahhoz, hogy hozzáférjetek saját önvalótok erejéhez. Majd, ha eljutottatok saját fókuszotokba, onnan újraépítjük az energiarendszereteket, és ezzel teljesen megváltozik a léttapasztalásotok minősége. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, komplexen, sok irányból, sok fajta eszközzel fogjuk ugyanazt az információt hozzátok eljuttatni. Itt most a hangfrekvenciák segítségével a zene nyelvén közöljük üzenetünket. Ahhoz, hogy az üzenetünket ténylegesen befogadjátok, ne csak halljátok, hanem érezzétek is, segítségképpen egy kis gyakorlati útmutatót is rendelkezésetekre bocsátunk. Tehát, mielőtt meghallgatnátok a zeneműveinket, először csendesedjetek el. Néhány percig lélegezzetek mélyeket, akár figyelhetitek is a lélegzeteteket, így nem a fejetekben lévő gondolatokra koncentráltok. Csak legyetek a pillanatban, és észleljétek mindazt, ami megjelenik benne. A külvilág zajait, a gondolatokat a fejetekben és a testetek felől jövő érzeteket. Legyetek minddel tisztában, némán szemléljétek. Ha ez sikerült, jöhet a zene. Közben számos érzés, gondolat, emlék felbukkanhat, sőt, fel is fog bukkanni. Mindegy mi jön, ne folyjatok bele, ne kezdjetek el rajta rágódni, magatokat, másokat hibáztatni, csak legyetek tudatában a megjelenő képeknek, érzelmeknek. Ha kellemetlennek érzitek, idegesít, akkor ne erőltessétek, hagyjátok abba, mert még túl nagy bennetek az ellenállás. Legközelebb, egy újabb elcsendesülés után majd tovább juttok. A zene hallgatása közben mindig legyen meg az a semleges megfigyelő állapot, ami a legelején megjelent a csendben. Ha vége a zenének, üljetek még pár percig csendben. Hagyjátok, hogy az iménti dolgok hullámai lecsengjenek bennetek, kitisztuljanak.

0.zene

Belépő a valóságotokba

Ez a zene az ember története. A képzelt személyiség élettörténete. Kezdődik a születés traumájával, majd a gyerekkor meleg, szeretetteljes simogatása következik. Ezután kiteljesedik a személyiség. Teljesen elkülönül, kemény burkot növeszt. Kibontakozik, megnyilvánul, nyomot hagy a világban. Majd a fizikai forma hanyatlásával a személyiség is fokozatosan elhalványul, és a testtel együtt feloldódik. Ez a zene a belépőtök egy igazabb valóságba. Segítségével ráláthattok eddigi emberi működésetekre.

Egy kis ajándék:

Az élet

Mi történik, kutya lettem!

Egy fárasztó, monoton, téli nap után meleg ágyam hívogató karjaiba vetettem magam, és nagyon hamar elszundítottam. Hirtelen hangos, fülsiketítő zaj csapta meg a fülem. Á, ez csak a szomszéd kakasa, de most másképpen, olyan furcsán szól, élesebben, közelebbről jön a hang. Kezdek magamhoz térni, de valahogy minden más most. Furcsa szagokat érzek, és eléggé hűvös is van. A takaróm, mintha lecsúszott volna, mert teljesen fedetlen vagyok, de a pizsamám helyett valami furcsa anyag borítja a testem. Lassan kinyitom a szemem. Mi ez, egy fedett, dobozszerű helyen találom magam. Megpróbálok felállni, és furcsa módon a kezem és a lábam négyes pillére az, ami eléggé bizonytalanul, még kissé labilisan, de alátámasztja testem. Kimegyek egy kis szűk nyíláson, és látok két edényt, az egyikben víz, a másikban az oldalára rászáradt, eléggé szagos kajamaradék. Ez nem lehet igaz, de hisz ez egy kutyaól. Én pedig benne a kutya vagyok, és ráadásul igen fejletlen, apró kölyökkutya. Üvölteni próbálok, de csak cérnavékony vonyítás jön ki a torkomból. Ekkor egy kislány jelenik meg, egyik kezében friss vizet, másikban gőzölgő ennivalót hoz. Tovább vonyítok, nem hiszem el. Látom rajta az ijedtséget, beszalad a házba, hogy segítséget hívjon, mert furcsán viselkedik a kiskutya. Vonyítok, próbálom elmondani, hogy nem kutya vagyok. Kiszaladnak a többiek is, simogatnak, ölbe vesznek, de én egyre csak üvöltök. Nem értitek, hogy én nem egy kölyökkutya vagyok? Leraknak a kaja mellé, az orromat a vizes tálba dugják, nógatnak, hogy egyek, igyak. De én csak vonyítok, kapálózok, nem, ez nem lehet. Kézbe fognak, simogatnak, nyugtatgatnak. Még a gyerekek el is sírják magukat, mi lehet ezzel a drága kis szőrcsomóval. Nemsokára megérkezik az állatorvos. Kezébe vesz, megnyomogatja a hasam. Fenekembe lázmérőt dug, hideg és kemény. Neki is kiáltok, csinálj már valamit, szabadíts ki!

– Hiányoznak neki a szülei. Nincs semmi baja, törődés kell a kicsinek, figyelem, türelem, szeretet – mondja, és visszaad a kislány karjaiba.

Beraknak a kis puha matracomra, betakargatnak és nyugtatgatnak. Rendben, jó ötlet, elalszom, hátha felébredek ebből a rémálomból. Álmomban végre ismét ember vagyok, játszok, dolgozok, gyereket nevelek, mindent óriási szenvedéllyel, örömmel teszek.

Megint kukorékolás, újra kinyitom a szemem, és nem szűnt meg. Még mindig kutya vagyok.

Így ment ez, napról napra. Eleinte nem ettem, csak aludtam. A család bevitt a házba, a kislány mellé fektettek. És jó volt. Meleg volt, kedvesek voltak, foglalkoztak velem. Szerettek. Egyre inkább elkezdtem arra figyelni, hogy ha már így alakult, bár fenntartva magamba, és folyamatosan tudatosítva, hogy ember vagyok, és ennek hamarosan vége, de ha már így jártam, miért is ne mennék bele és élvezném ezt a kalandot. Elkezdtem figyelni, hogy mikor, mit szeretnének. Alkalmazkodtam hozzájuk, és egyre jobban éreztem magam. Mivel azt csináltam, amit elvártak tőlem, ezért mindent megadtak nekem, amit szerettem volna, amire kutyaként vágyhattam. Megmutattam nekik, mit szeretek, és átálltak a kutyatápról a házi kosztra. Nem akartam kint a kutyaólban egyedül lenni, ezért benti kutya lettem. Megkaptam a kislány szobájának egyik sarkát, az lett az én birodalmam. Ahogy figyelmem egyre inkább az új fizikai kalandra irányult, az abban való megfelelésre, igazodásra, álmaimban is egyre kevesebbszer voltam már önmagam, és ott is lassan kutyaként kezdtem magamra tekinteni. Növekedtem, és a kislány kutyaiskolába vitt. Ott aztán meg kellett csinálni minden bugyuta trükköt, gyakorlatot. Nekem nem jelentett gondot, hisz az első mondat után tudtam mit kell tenni, mégis kihívást jelentett, hogy ezt a kutyatestet rávegyem, és vele végrehajtsam a feladatokat. Megtettem mindent a kislány kedvéért, és ahányszor akarták ismételtem, utánoztam a gyakorlatokat.

Most is, mint előtte már annyiszor, megpróbáltam emberi tudatosságomat felcsillantani, megértetni velük, hogy ilyet egy kutya nem tud ilyen hamar, így megcsinálni. Csak annyi volt rá a reakció, hogy milyen okos kutyád van. A valóságom tehát egyetlen eleme sem igazolta vissza mindazt, ami bennem megjelent, aminek tartottam, és egyre inkább emiatt úgy tűnt, hogy csak képzelem magam. Az emberi lét emlékei csak mint homályos, töredezett képfoszlányok jelentek meg néha a gondolataimban. Itt ragadtam, ebben a korlátolt fizikai formában, és azzá váltam, amit a világ mondott rólam.

Már álmomban is botot hoztam vissza, pacsit adtam, és pitiztem a jutalomfalatért. Teljesen beleéltem magam a szerepbe, kutya lettem, egy jól képzett, családi kedvenc, akire büszkék voltak a gazdái, és így természetesen én is magamra. Teljesen hozzánőttem az újdonsült környezetemhez. Kötődtem, ragaszkodtam gazdimhoz, fekhelyemhez, környezetem minden kicsi darabjához. Ha sétáltunk, vagy az erdőben a labdám után szaladtam, és netán egy másik eb próbálta azt elvenni tőlem, akár az életem árán is megvédtem játékaimat. Ha séta közben gazdim más kutyákat simogatott, teljesen kész voltam, dörgölőztem a lábához, ugattam, hogy magamra vonjam ismét a figyelmét. Kerestek nekem barátnőt, nagyon helyes kis kutyus volt. De az egész kapcsolatunk kimerült néhány találkozásban. Bőven elég is volt ennyi belőle, mert már nagyon behízelegte magát gazdáim felé. Így teltek a napjaim. Boldogan, felhőtlenül. Minden reggel finom falatokkal ébresztettek. Ezután sétáltunk a kislánnyal, mielőtt elment volna suliba. Majd egész délelőtt a ház előtt vártam, hogy mikor jön haza. Madarat lehetett velem fogatni, mikor lépteit és kulcscsörgését meghallottam a kerti kapuban. De az ő szeme is kerekre nyílt, ahogy felé rohantam. Örültünk egymásnak, nyalogattam minden porcikáját, ő meg puszilgatott, ölelgetett, majdnem megfulladtam. Délután tanult, addig kint a küszöbön szundítottam. Utána vacsi, és egy újabb séta az utcán. Ez volt mindig a nap fénypontja, együtt a kis gazdimmal, mindenki láthatta. Büszkén lépkedtem a kerítésekre ugráló, acsarkodó kutyák előtt, kint az utcán, szabadon, igaz pórázzal a nyakamban, de mégis kerítésen innen szaladgálhattam előttük. Megjelöltem minden lámpaoszlopot, útjelző táblát, üzenve a világnak, hogy itt jártam, én voltam. Közhírré tettem mindenkinek mindazt az örömet, mit jelentett nekem ez a séta, ez a kapcsolat, ez a kutyalét.

Már az sem számított, hogy időközben visszakerültem a kinti kutyaólba. Fűtött volt, meleg volt, és akkor mehettem ki a kertbe, amikor akartam. Sokkal szabadabban éreztem magam.

Egyik reggel korán jött az én kis gazdám, finom falatokat hozott magával. Kezébe vett, sokáig ölelgetett, puszilgatott, és könnyek között búcsúzott. Nem is értettem, miért volt ennyire izgatott és szomorú. Vártam délután a kapuban, de nem jött. Az esti séta is elmaradt. Nem értettem. Már nem esett olyan jól a vacsora sem. Nagyon hiányoztak a közös séták, a játékok, a simogatás, a nevetés. Pokolian éreztem magam. Egyre többet maradtam bent az ólban. Csak merengtem, szunyókáltam. Ekkor kezdett bennem felsejleni valami nagyon mély emlék mindarról, hogy hogyan is kerültem én ide. De egy homályos kép, egy emlékfoszlány volt csupán, amit alig tudtam megragadni. értelmezni. Inkább csak egy érzés volt, ami egyre erőteljesebben jelentkezett az idő múlásával, és egyre nagyobb, mélyebb nyugalomérzéssel társult. Teljesen megváltozott az eddigi működésem. Már sokkal kevesebbet ettem. Elmaradtak a feledhetetlen, lélekemelő közös séták. Csak hevertem a fűben. Nem üldöztem már el a kertbe bejövő fehér kandúrt. A madaraknak is hagytam, hogy a tálamból kicsipegessék a kajamaradékot. A játékaim az udvaron mindenfelé hevertek, és már az sem zavart, ha kidobták a gazdáim, vagy a szomszéd kiskutyának ajándékozták őket. A felcseperedett gazdimmal egy-két havonta találkoztam, de ilyenkor csak úgy sebtében hátraszaladt hozzám, hozott néhány ínyencséget, megsimogatott, és már rohant is. Néha, ha elvitt sétálni, többnyire néhány barátnőjével együtt mentünk, húzott, vonszolt a póráznál fogva, rám se hederített, és lerövidítette a szokásos utunkat. Igazából, emiatt már nem is vártam a közös sétáinkat. Ez sem az volt, mint amit megszoktam és szerettem, vagyis már nem Rólunk szólt. Csak hevertem, szunyáltam, volt, hogy napokig nem is ettem. De igazából senkinek nem tűnt fel. Egyre inkább tört fel bennem és erősödött az a nagyon ismerős érzés. Álmaimban megint mintha két lábon jártam volna, és a házban laktam volna. De alig emlékeztem rájuk, nagyon nehezen tudtam az ébrenléti állapotba visszahozni álmaim tartalmát. Nem számított már semmi, a napjaim fénypontja az alvás volt, mert ott végre az lehettem, aki szerettem volna lenni. Álmaimban kalandoztam, és igazán éltem.

Egy újabb nap, megint fel kell kelni. A kakas kukorékol, de eléggé berekedt, mert csak alig hallható. Milyen puha ez a matrac, és milyen kellemes illata van a takarómnak. Takarómnak! Van rajtam takaró. Hol vagyok, ki vagyok? Kinyitom a szemem. Bent fekszem az ágyban, mellettem a feleségem. Az ablakon beszűrődik a reggeli napfény. De hisz én kutya vagyok, vagyis voltam, vagyis azt álmodtam, AZT CSAK ÁLMODTAM, hogy kutya voltam!

Értelmezési útmutató:

Az élet

1. Megérkeztél

Ez az a legrégebbi emlék, amire a mai napig emlékszel, a pillanat, amikor a fizikai valóságban legyökereződtél, és tudatosítottad magaddal, hogy itt vagy. Ekkor még nagyon közvetlen a kapcsolatod önmagaddal, és folyamatosan próbálod nem elfelejteni, hogy miért jöttél, hogy megéld azt, aki valójában vagy.

2. Alkalmazkodás

Kezded megismerni a valóságod, ahová csöppentél. Látod, hogy a fizikai formád, és az abban fokozatosan életre kelő személyiséged érvényesülni tudjon, el kell fogadnod bizonyos szabályokat, melyet környezeted, tanáraid, szüleid tanítanak. Kifelé fordulsz, igyekszel megfelelni az elvárásoknak.

3. Felprogramozás

Megtapasztaltad, hogy a megfelelés, az alkalmazkodás működik. Magadévá teszed az összes hitrendszert, tanítást, ami az érdeklődési körödbe esik. Szép lassan kialakul az új identitásod, a személyiséged. Magadra öltöd ezt a világi jelmezt. A kifelé fordulás, az újdonsült öntudatod, lassan teljesen elfeledteti veled ki vagy, honnan jöttél, miért vagy itt.

4. A karma

Kész vagy, felprogramozott a valóságod. Megkaptad a tanításokat az iskolákból, és felvetted a szülői mintákat a környezetedből. Itt az ideje, hogy te is visszajátszd, a szereped életre kel. Jönnek a sémák, a munka, a család, a számlák, a kötelesség, a felelősség, a túlélés. Most már csak ezek ismételgetése és a halál vár rád. Itt a karma hullámvasútja igazgatja sorsod. Ami pillanatnyilag jó és örömet okoz, az később rossz lesz és bánattal teli. Minden az egyensúlyról szól, biztos lehetsz benne, hogy idővel minden ki is egyenlítődik.

5. Ébresztő!

Az állandó ismételgetés unalmában, életedbe teljesen belefeledkezve aztán, ha megértél rá, egy olyan helyzetbe sodrod magad, ami megállítja a linearitás ismétlődéseinek körhintáját. Ez lehet egy családi tragédia, egy baleset, egy munkahelyi csalódás. Megállsz, és a csendben, ha eléggé jelen vagy és figyelsz, belsődből érkezik egy emlékeztető hang, ami egy másfajta működés irányába orientál.

6. Hazafelé

Innentől minden csak azon múlik, mibe, mennyire merültél el, hol, milyen hullámokat gerjesztettél a valóság óceánján. A karma hintáját le kell csendesíteni, annak középen meg kell állni. Újra kell élni, értelmezni mindazt, amibe belesodortad magad, ezért visszatérnek a múltad szereplői. A benned élő emlékek érzelmi töltéseit semlegesítened kell. A vágyaid vonzerejeés félelmeid taszítása meg kell hogy szűnjön. Az eddigi út legnehezebb, legfájdalmasabb része. Tele ütközéssel, fájdalommal, halállal, lemondással, elengedéssel. Mikor idáig eljutottál, nincs többé visszaút. Nem tudod már késleltetni, visszafordítani az eseményeket. Az ellenállás csak fájdalmat szül. Ha görcsös akarattal megkeményedsz, akkor fizikai tested megbetegszik, elpusztul, és kezdheted az egészet elölről, egy újabb élettel. De ha jelen tudsz maradni, értelmezel, és tudatosítod a folyamatot, akkor levetheted személyiséged még a fizikai megsemmisülés előtt, és önmagadra ébredhetsz. Így nem kell, hogy újra visszatérj, a halál immár számodra tovább nem létezik. Hazaértél, önmagad többé nem felejted el.

I.zene

A Forma oldása

A kőfejtés

Miután rátekintettetek, ezáltal kissé eltávolodtatok öntudatlan működésetektől, kezdjük akkor először a durva fizikai forma fellazítását. Itt sorba megyünk a kültakaró, a vázrendszer, majd beljebb hatolva az egyes szervek fellazításával, kitisztításával, a nekik megfelelő frekvenciákkal. A testben cipelt, fizikálisan jelentkező terhek elengedéséről szól ez a muzsika. Hatására a testi tünetek átmenetileg felerősödhetnek, kiújulhatnak, mielőtt végleg megszabadultok tőlük. Olyan ez, mint mikor a szobrász kalapáccsal nekiesik a kőtömbnek, hogy kiszabadítsa belőle a benne rejtőzködő csodás létezőt.

II.zene

Az Érzelmek oldása

A gátszakadás

Személyes történetetekben a kollektív tapasztalás miatt a világból számos inger jut el hozzátok. Ezek nagy részét lereagáljátok különböző érzelmi válaszreakciókkal. Számos energia azonban nem kerül megválaszolásra, ezeket elnyelitek, elfojtjátok, a testetekben raktározzátok. Ez a pangó energia lenyomat aztán, mint valami élősködő, önálló életet él, és mikor megéhezik, sokszor használ benneteket saját maga fenntartására. Ilyenkor olyan dolgokat tesztek, amit később nagyon megbántok. Később visszanézve az eseményeket, magatokra sem ismertek. Ez a zene ennek, a bennetek elraktározott, pangó, pusztító érzelmi energiáknak a szabadon engedésében nyújt segítséget. A ráirányított figyelem meleg, szeretettel teli energiája lassan utat nyit a kérges energiaburkon, amin újból felszínre törhetnek a bennrekedt érzelmek. Ez felzaklathat, megviselhet benneteket, de ha megnyíltok, mélyen átengeditek magatokon, mázsás terhektől szabadulhattok meg általa.

III.zene

Az Ego feloldása

Az egyesülés

Miután megnyitottátok a testetek és feloldottátok a bennetek pangó romboló, valódi lényeteket gúzsba kötő érzelmi energiákat, eljutottatok az Egótokhoz, az elmétekben kialakított személyiségprogramotokhoz, ami ezt az emberi életet alakítja számotokra. Az előzőekben feloldott és eltávolított energiáknak ez a központi forrása. Innen indul minden betegség és azzal járó fizikai elváltozás. Most ennek a feloldása következik. Először a két agyféltekéteket összekapcsoljuk, harmonizáljuk. Majd ezután megnyitjuk elméteket a valós tudatosságotok számára. Kissé zavartnak, egyensúlyvesztettnek érezhetitek hatására magatokat. Felszínre jönnek a dualitásból fakadó női-férfi energiák, hogy egymást kiegészítve egy új minőséget alkossanak. Néha azt hihetitek, hogy megőrültök, de ez csak az Ego túlélési harca.

Hamar túl lesztek rajta, és megtisztulva kezdődhet az igazi kaland, valós lényetek betöltekezése. Most már csak egy dolgotok van, félreállni Önvalótok elől.